Mezősi Miklós úgy megy szembe a költészet hagyományaival, hogy eközben a lehető leghagyományosabb marad: egy archaikus, mára már homályba vesző hagyományba kapcsolódik, abba az antik tradícióba, amikor az ékes és mulatságos kommunikáció természetes eszköze volt a vers, amikor a költői megszólalás az érvelés közege, a többértelműségek játékos vagy jelentőségteljes átadásának csaknem mindennapi módja lehetett. Ez a váratlan visszafordulás, ennek a másik hagyománynak a kiaknázása és felhasználása teszi meglepővé Mezősi költeményeit. Mezősi pazar mesterségbeli tudással zsonglőrködik mindenféle antik versformával; azt az illúziót kelti, hogy ekként megszólalni – az alkalmiságot nem kiküszöbölve, a klasszikus hagyományt ennyire komolyan véve – teljesen természetes, de főleg: izgalmas, érdekes, játékos gesztus, aminek nemcsak befogadása, de létrehozása sem jelenthet semmiféle problémát. A sorokban megbúvó csavarokat, a sokszoros szójátékok bonyodalmait talán csak sokadik olvasásra érzékeljük. Nem ezek csillognak az előtérben. A hemzsegő intertextuális utalások, a klasszikus reminiszcenciák, a költészeti tradíció fölényes birtoklását mutató utalások és idézetek révén Mezősi ezáltal is összekapcsolja az általa művelt, régi mintákhoz visszanyúló, s ezért nagyon is „egzotikus”, idegen, furcsa költészetet a költői beszéd ma érvényes hagyományával.
(Kálmán C. György)