A „Don Juan”-nak szentelt, valójában az önálló mítosszá nőtt Mozart-operához, a Don Giovanni néven jegyzett „dramma giocoso per musicá”-hoz hozzászóló értekezéseikben E. T. A. Hoffman és Søren Kierkegaard nemcsak érzékeny elemzését adják az operának, hanem ezenfelül megörökítik az opera előadásához kötődő élményeiket – Kierkegaard utalásszerűen, belerejtve a Mozart-operáról alkotott felfogását, míg Hoffmannál egy vizionált előadás adja a kerettörténetet az opera elemzéséhez.
Előadásomban a következő kérdésekre keresem a választ: értelmezhető-e átjárás a zenei és az irodalmi műalkotás között? Mennyire beszélheti egymás nyelvét, milyen mértékben vonható diskurzusba zene és irodalom, létrejöhet-e egy ilyen diskurzus? Lehetséges-e egyáltalán a zenéről beszélni/írni? A zene és az irodalom közötti átjárás vagy párbeszéd lehetőségét ezúttal „gyakorlati oldalról” szeretném vizsgálni: „meddig mehet el” a szó a zene leírásában? Ezt a kérdést a két zeneesztétikai ill. zenekritikai szöveg értelmezésével járom körül.
Érdeklődésem középpontjában a zenei és a nyelvi kifejezésmódok interrelációi állnak, s ezek feltérképezéséhez egy olyan per definitionem intermediális műfaj, mint az opera, s vele párhuzamosan az operát leíró alkotók összehasonlító vizsgálata produktív lehet. Eközben természetesen nem szabad szem elől téveszteni, hogy az irodalom és a zene más-más közegben működik és hat.
Kierkegaard felfogása szerint a Don Giovanni kivételes zenei minőségét az „érzéki zsenialitás” eszméjének az opera kizárólagos tárgyává emelése adja. Eszerint Mozart operáját a benne megnyilvánuló, az érzéki zsenialitás eszméjére mint tárgyra irányuló formaalkotó tevékenység teszi „klasszikussá”. Kierkegaard számára az érzéki zsenialitás eszméje kizárólag a zenében jeleníthető meg – az irodalmi alkotás eleve alkalmatlan ennek a princípiumnak a kifejezésére. Kiindulásképpen ezt a kérdést teszem föl: „Tévedett-e Kierkegaard, amikor az érzéki zsenialitás kizárólagos közegének a zenét tételezte?”