Az európai irodalom aranykorában irodalom és zene békés, boldog szimbiózisban élt egymással. Nem is létezett akkor még ez a szó: irodalom. A fiatal bázeli klasszika-filológus, Friedrich Nietzsche így különíti el az irodalom és a zene „bűnbeeséssel” felérő szétválasztásának korát az aranykortól: „A literatúra, az irodalom szó fogalmisága elgondolkodtató és előítéletet is hordoz. […] Az írás puszta eszköze volt a nyelv művészének, aki legelébb is beszédével és énekeivel lépett a közönség elé. […] Ugyanakkor azt látjuk, hogy mindig több művészet kapcsolódik össze, legalábbis a cselekvés és a deklamáció művészete, de lehet a zene, a dal és a tánc is.” „Elvonatkoztatnak a művészetek ilyen összefonódásától, amikor később a tisztán klasszikus irodalmi műveket kánonná teszik az olvasó ember számára. […] elválasztották a hozzájuk tartozó művészetektől és úgy tekintették, mintha olvasóknak írták volna azokat. A mi szemléletünknek rá kell mutatnia a többi művészettel való – igen szoros! – összefüggésre is: ebből következik a nem-irodalmi műveltség képe.” Az Aranykor és sex appeal – Mnémosyné leányai című kötet abba a világba hívja az olvasót, ahol az irodalomról folytatott diskurzusban a zene „nem kívülről meghívott vendég, hanem aktív résztvevő, és elősegíti az eszmecserét”. A könyv a szerző egyetemi kurzusaira és a hozzájuk kapcsolódó kutatásaira épül. Az antik és magyar irodalmi kánon néhány jól ismert darabja mellett operák képezik a vizsgálódás tárgyát. A szerző az irodalom, a mítosz és a zene kapcsolatának új perspektívákat adó felfedezésére invitálja olvasóit.